A nemzetközi labdarúgó-mérkőzések előtt elhangzanak a nemzeti himnuszok, számtalan szurkoló énekli torkaszakadtából, csapatuk színeibe öltözve. Büszke lenni a saját országunkra – ez önmagában nacionalizmus? Vagy inkább a tiszta hazafiság kifejezése? Hol húzódnak valójában a határok, és mi különbözteti meg a nacionalizmust?
Meghatározás
A Duden a nacionalizmus fogalmát úgy határozza meg, mint „olyan politikai attitűd, amelyben a saját állam nagyságát és hatalmát túlzó, intoleráns módon a legmagasabb értéknek tekintik“. (Duden 201, 673.) Ezen túlmenően a politikai-kulturális csoportok közös nemzetállamba való integrálására irányuló törekvés leírására is használható (vö. Riescher 2005, 599).
Ez világossá teszi a nacionalizmus és a nemzet fogalmak közötti összefüggést, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A nacionalizmus létrehozhat egy nemzetállamot, vagy hozzájárulhat annak kialakulásához, míg a nacionalizmus fordítva, egy ideológia, amelyet a nemzetállam képviselői használhatnak, vagy politikailag aktívan megerősíthetnek. Ernest Gellner filozófus ezt a gondolatot felvállalva azt állítja, hogy „a nacionalizmus […] a politikai legitimitás elmélete, amely szerint az etnikai határok nem fedhetik egymást a politikai határokkal; különösen egy államon belül az etnikai határok nem választhatják el az uralkodókat az uralkodóktól“. (Gellner 1995, 8 f.)
Dieter Langewiesche német történész még tovább élezte ezt a meghatározást: „Eszerint a nacionalizmus olyan ideológia, amely a hagyományos rend felbomlását és megsemmisítését legitimálja, és valami újat akar a helyére tenni – ennek az újdonságnak az igényével egy egalitárius értékrenddel rendelkező társadalmat, amely kollektív, azaz szintén egalitárius szuverénnel rendelkező államként konstituálódik. Ez az oka annak, hogy a nacionalizmus történelmileg a felszabadulás ideológiájaként jelent meg“. (Langewiesche 1994, 14)
A nacionalizmus mint a modern kor terméke
Langewiesche a nacionalizmust „a modernitás szülöttjeként“ jellemzi. (Langewiesche 1994, 5)
A nacionalizmus megjelenése a „társadalom iparosodás általi modernizációjának“ (Landgrebe 2003, 16) következménye volt. A technikai újítások előfeltételei voltak annak, hogy egy adott kulturális csoport nemzetként tekintsen magára. Ennek kezdeteit a 18. század közepére datálják (vö. Planert 2004, 11).
Wehler hozzáteszi, hogy a nacionalizmust „olyan zseniális társadalmi találmányként kell értelmezni, amely a nyugati modernizációs folyamat forradalmi válságaira adott válaszként jelent meg“. (Wehler 2011, 24.) Ráadásul a globalizáció idején egyre inkább transznacionális politika a növekvő nacionalizmus ellentétes irányú fejlődését idézi elő (vö. Lemke 2018, 214).
Inkluzív versus exkluzív nacionalizmus
Riescher felvázolja a nacionalizmus tipológiáját, amely különbséget tesz inkluzív és exkluzív nacionalizmus között (vö. Riescher 2005, 599). Az inkluzív nacionalizmust inkább mérsékelt, a hazafisághoz hasonló intenzitású nemzeti öntudatként írja le, amelynek legitimáló hatása az összes politikai-kulturális csoport integrációja révén érvényesül (vö. ibid.).
Ezzel szemben létezik az exkluzív nacionalizmus: ezt „olyan eltúlzott értéktudat jellemzi, amely más államoktól vagy nemzetektől megkülönböztetve eltúlozza a saját nemzeti sajátosságokat, vagy másokkal szemben felsőbbrendűnek tekinti azokat. (ibid.) A politikai határokon belüli homogenitás ebből fakadó igénye más kulturális csoportok kirekesztéséhez és minden idegennel szembeni alapvető ellenálláshoz vezet (vö. ibid.).
Míg tehát az inkluzív nacionalizmus egyesítő hatású és hozzájárulhat a nemzetállam kialakulásához, addig az exkluzív nacionalizmusra jellemző minden olyan csoport radikális elutasítása, amely nem tartozik a saját etnikai csoporthoz.
Megkülönböztetés a hazafiságtól és a sovinizmustól
A nacionalizmust és a hazafiságot szemantikai hasonlóság köti össze. E két fogalom annyiban különböztetendő meg egymástól, hogy az utóbbi „a nemzethez való tartozás érzését tételezi, amely büszkeséggel is jár, de mentesnek kell lennie más nemzetek becsmérlésétől“ (Jansen és Borggräfe 2007, 17). Ez kiküszöböli más kultúrák leértékelését és elutasítását (vö. ibid.).
A sovinizmus a nacionalizmus szélsőséges formájának tekinthető. Ez „az agresszívan eltúlzott nacionalizmusra és az ebből fakadó gyűlöletre utal más nemzetiségek tagjai iránt“ (Duden 2010, 249).
A nacionalizmus jellemzői
Melyek a nacionalizmus konkrét jellemzői? Planert különböző jellemzőket nevez meg kulturalista, politikai és társadalomtörténeti szempontból. Kulturalista szempontból a nacionalizmus egy olyan csoportintegrációs rendszer, amely egy saját maga által létrehozott, látszólag időben tartós kulturális magon alapul, amelyet a másoktól való távolságtartás, a befogadás és a kirekesztés folyamatai, valamint a sajátos nemi szerepek modellezése jellemez (vö. Planert 2004, 11). E rendszer legitimációja a nemzeti mítoszok megteremtésén alapul (vö. ibid.).
Politikai szempontból a nacionalizmus egy meghatározott területre korlátozódik, és ezen a területen a nemzet és az állam közötti kongruenciát idézi fel, amelynek legfontosabb értéke a lojalitás (vö. ibid.). Ezen túlmenően a nacionalizmus és a háború között összefüggés van (vö. ibid.). A nacionalizmus szembeszáll a fennálló politikai renddel, és a részvétel ígérete, valamint a cselekvés dinamikája is jellemzi, amely lehetővé teszi az emberek tömegeinek mozgósítását (vö. ibid.).
Társadalomtörténeti szempontból a nacionalista eszmék egy bizonyos, társadalmilag meghatározható, sajátos érdekekkel rendelkező támogató osztályból fejlődnek ki. Ezeknek az eszméknek az artikulációja a nemzeti eszmék kúszó terjedéséhez és állandó jelenlétéhez vezet egy folyamatos időszakon keresztül (vö. ibid.). „Ehhez a terjeszkedéshez minimális strukturális előfeltételeknek kell meglennie – mint például egy közös kommunikációs és gazdasági tér vagy átfogó intézmények“. (ibid.)
Irodalom
Duden (2010): Das Bedeutungswörterbuch. Vol. 10. 4. kiadás. Berlin: Dudenverlag.
Gellner, Ernest (1995): Gellnerner: Nationalizmus és modernitás. Hamburg: Rotbuch.
Jansen, Christian/ Borggräfe, Henning (2007): Nemzet – nemzetiség – nacionalizmus. Frankfurt am Main: Campus.
Landgrebe, Alix (2003): „Ha Lengyelország nem létezne, ki kellene találni“. A lengyel nemzettudat fejlődése európai kontextusban 1830-tól az 1880-as évekig. Wiesbaden: Harrassowitz.
Langewiesche, Dieter (1994): A nacionalizmus a 19. és 20. században: részvétel és agresszió között. Bonn: A Friedrich Ebert Alapítvány kutatóintézete.
Lemke, Christiane (2018): Nemzetközi kapcsolatok. Alapfogalmak, elméletek és problémakörök. 4. kiadás. Berlin/ Boston: de Gruyter.
Planert, Ute (2004): Nation und Nationalismus in der deutschen Geschichte. In: Aus Politik und Zeitgeschichte 39.
Riescher, Giesela (2005): Giesela Giesela: Giesela Giesela: Nationalizmus: Nationalizmus. In: Nohlen, Dieter/ Schultze, Rainer-Olaf (szerk.): Lexikon der Politikwissenschaft. Vol. 2. N-Z. Elmélet, módszerek, fogalmak. München: Beck, 599.
Wehler, Hans-Ulrich (2011): Nationalism. Történelem, formák, következmények. 4. kiadás. München: Beck.