Lingua franca

A kifejezés a latin „lingua“, azaz „nyelv“ vagy „nyelv“ és a „franca“ szóból áll, amely vagy „szabad“ vagy „nyitott“ jelentésű, vagy – az első igazolható Lingua Franca-ra utalva – „frank nyelvként“ fordítható (vö. Bußmann 2008, 408). Szó szerint tehát a lingua francán olyan „szabad nyelvet“ kell érteni, amelyet „a többnyelvű nyelvi közösségekben a közvetítés nyelveként“ (ibid.) használnak (vö. Meierkord és Knapp 2002, 10), ahol a kifejezés csupán a nyelvi funkciót írja le (vö. Meierkord és Knapp 2002, 10). A lingua francas tehát híd- vagy köznyelvként funkcionál két vagy több olyan beszélő között, akiknek nincs közös anyanyelvük (vö. Mauranen 2018, 7).

Angol

Az angol valószínűleg napjaink legjelentősebb és legelterjedtebb lingua franca, de az orosz mint a volt szovjet államokban uralkodó lingua franca és az arab mint az iszlám közös lingua franca szintén példák a lingua francaként funkcionáló, széles körben elterjedt természetes nyelvekre (vö. Bußmann 2008, 408). Azonban nem csak az úgynevezett világnyelvek, azaz a világon nagyszámú ember által első, második vagy idegen nyelvként beszélt nyelvek használhatók lingua francaként; nincsenek korlátozások arra vonatkozóan, hogy mely nyelvek vagy nyelvjárások használhatók lingua francaként. Ezek lehetnek holt nyelvek is, mint például a latin vagy az ógörög (vö. Mauranen 2018, 7f.), vagy a pidgin nyelvek „nyelvi vészhelyzetekben“, amikor az érintett beszélők között nincs közös nyelvtudás, lingua francaként keletkezhetnek (Bußmann 2008, 532). A globális nemzetközi megértést szolgáló speciális mesterséges nyelvek kifejlesztésére is történtek kísérletek, mint például az eszperantó, a legismertebb ilyen nyelv, amelyet már a 19. században „világsegélynyelvként“, erősen leegyszerűsített kiejtéssel és nyelvtannal fogalmaztak meg (Bußmann 2008, 157f.). A lingua franca funkciójában két meghatározás között teszünk különbséget: Egyrészt a „valódi lingua francát“ hídnyelvként/kommunikációs nyelvként definiálják, ha a beszélők egyike sem beszéli ezt a nyelvet anyanyelvként. A másik lingua franca fogalom az anyanyelvi beszélők és a nem anyanyelvi beszélők közötti nyelvi helyzeteket is magában foglalja, ebben az esetben ezt „aszimmetrikus használatként“ értelmezik (Ammon 2001, 34).

Kritika

Ezt követi a lingua franca használatának kritikája, mivel egyes nyelvészek azt a posztulátumot állítják, hogy a természetes nyelvek kulturális öröksége így elvész, mivel a lingua franca mindig az eredeti nyelv erősen levezetett formáját képviseli (vö. Meierkord 2002, 109). Azt is kritizálják, hogy a beszélők gyakran eltérő kompetenciákkal rendelkeznek az adott lingua francában, ami eltérésekhez vezethet az üzenetek dekódolásában és megfejtésében (vö. ibid., 112).

Történelmi fejlődés

Mint az elején említettük, a lingua franca azonban „frank nyelv“-nek is fordítható, amely „a „frankok nyelvére [mint] a legrégebbi bizonyítható […] lingua francára“ vezethető vissza“, amelyet a középkorban, a keresztes hadjáratok idején beszéltek, és a „nyugat-európai keresztények török és arab muszlimokkal való érintkezése“ révén alakult ki (Bußmann 2008, 408; vö. Meierkord u. Knapp 2002, 9). Máshol a latin nyelvet nevezik meg az első kontinenseken átívelő lingua francaként a Római Birodalom idején, amely a középkorban is folytatódott (vö. Schendl 2016, 124). Ebből következik, hogy a lingua francák történelmileg ott keletkeztek, és ott használták őket, ahol különböző törzsek vagy népcsoportok között kereskedni akartak (Meikerkord és Knapp 2002, 10). Továbbá a 15. századtól kezdődően a gyarmatosítás jelentősen hozzájárult számos pidgin nyelv elterjedéséhez és fejlődéséhez (vö. ibid.). Így a német nyelv lingua francaként is elterjedt mind a gyarmatosítás, mind a „német anyanyelvűek regionális terjeszkedése“ révén Európában és Európán kívül (Ammon 2001, 32). Különösen a tudományban számított a német a 19. és 20. században a legelterjedtebb cserekapcsolati és publikációs nyelvnek (vö. ibid., 34). A világháborúk után a német nyelv globális szinten elvesztette tekintélyét, és a nemzetközi szervezetek növekvő száma, valamint a nemzetközi kereskedelem, a turizmus, a migráció és a tömegmédia növekedése miatt megnőtt az igény egy általános lingua franca iránt (vö. Meierkord és Knapp 2002, 12). Ez az angol mint a legszélesebb körben beszélt nemzetközi lingua franca globális növekedéséhez vezetett (vö. Jenkins 2018, 595).

Irodalom

Ammon, U. (2001): A német mint lingua franca Európában. In: Sociolinguistica 15, 32-41.

Bußmann, H. (szerk.) (2008): A nyelvészet lexikona. 4. kiadás. Stuttgart: Alfred Kröner.

Jenkins, J. (2018). Az angol mint lingua franca jövője. In: J. Jenkins, W. Baker és M. Dewey (szerk.): The Routledge Handbook of English as a Lingua Franca. Oxon, New York, Routledge, 594-605.

Mauranen, A. (2018): Az ELF konceptualizálása. In: J. Jenkins, W. Baker és M. Dewey (szerk.): The Routledge Handbook of English as a Lingua Franca. Oxon, New York, Routledge, 7-24.

Meierkord, C. és K. Knapp (2002): Approaching lingua franca communication. In: ders. (szerk.): Lingua Franca Communicaiton. Frankfurt a. M.: Lang, 9-28.

Meierkord, C. (2002): „Nyelv lecsupaszítva“ vagy „nyelvi maszala“? Kultúra a lingua franca társalgásban. In: ders. és K. Knapp (szerk.): Lingua Franca Communication. Frankfurt a. M.: Lang, 109-134.

Schendl, H. (2016): Történeti nyelvészet és ELF. In: M. Pitzl és R. Osimk-Teasdale (szerk.): Az angol mint lingua franca: Perspektívák és kilátások. Boston, Berlin: De Gruyter, 123, 128.